Végre rájöttem hogy annyi időn keresztül csak hamis álmokat kergettem. Csodáltam, szerettem, tökéletesnek láttam és szinte istenítettem valakit, akit talán sosem ismertem. Mert az az ember, akiért mindenemet odaadtam volna , az az ember ,akit én láttam benne, nem létezik... mert Ő nem tett volna olyan dolgokat , amiket a valódi énje tett... sosem bántott volna meg ennyire, nem vett volna semmibe és nem alázott volna meg,hiszen szeretett...legalábbis ezt mondta. Igen, ezt mondta ... én pedig elhittem, minden egyes hazug szavát elhittem... hogy miért? Mert mindig is naiv voltam... A legszomorúbb az egészben,hogy azt hiszem akárhányszor csalódom is az életben, mindig ilyen maradok, mert ez vagyok én. Egy álomvilágban élek ,amiből sajnos gyakran felébreszt a rideg valóság ,de nem tudok és talán nem is akarok megváltozni. A dolog ironiája hogy pont Ő mondta nekem ,hogy ne legyek ilyen naiv és ne hagyjam magam átverni ... vagy majd Ő megvéd engem... de nem védett meg ,nem vigyázott rám, nem volt ott egyszer sem amikor szükségem lett volna rá... csak akkor keresett meg , ha épp unatkozott vagy nem volt jobb dolga és kicsit szórakozni akart... Talán jólesett neki ,pontosabban az egójának ,hogy valaki ennyire odavan érte. Mert ilyenek a pasik ... érzéketlen gyökerek... de többé nem leszek senkinek sem a játékszere (hányszor határoztam már ezt el...), többé senkinek nem adom a szívem ,mert csak fájdalmat okoznának.

De télleg ilyen az élet? Nem bízhatsz senkiben ,mert a végén átvernek és összetörik a szíved? Szeretném elhinni, hogy nem így van ... szeretnék hinni abban ,hogy egyszer értem is eljön az én "fehérlovas hercegem"...  de egyre inkább érzem ,hogy el kellene fogadnom a tényt, hogy a boldogságot nem nekem találták ki ...